Néma Tanúk 2020: Dr. Nógrádi Noá beszéde

Néma Tanúk 2020: Dr. Nógrádi Noá beszéde

A 16 akciónap 2016-os nyitóeseményén mondtam egy beszédet. Amikor az ideire készültem, alig bírtam összekaparni rá a motivációt, hogy leüljek megírni – mert akkor már elmondtam, amit akartam, ami a helyzet, ami a baj, és tudtam, hogy most is épp ugyanazt ismételhetném el. És ugyanazt, amit az aktivista- és szakértő-társak az elmúlt évtizedekben már több százszor elmondtak.

A ‘lúgos orvos’ üggyel kapcsolatos aktuális fejleményeket leszámítva - mivel a büntetőeljárás idén júniusban, 7,5 év után végre sikeresen lezárult - ma is elmondhatnám tehát ugyanazt a beszédet, amit 2016-ban. A nők ugyanúgy, vagy még rosszabbul is élnek mint 4 éve; de főleg ugyanúgy halnak meg párkapcsolati erőszakban mint 4 éve. 

Ugyanúgy jelen van a közvéleményben, a médiában és a kultúrában a kettősség, ami egyszerre mindennapos, normális eseményeknek tekinti a nők és lányok elleni atrocitásokat, miközben a bulváros abnormalitás síkján értelmezi sopánkodva a különös kegyetlenséggel elkövetett eseteket. Ez továbbra is annak ellenére történik, hogy tudjuk: ez az erőszak a férfiak és nők közötti, természetesnek tekintett, sőt, elvárt egyenlőtlen hatalmi viszonyban gyökeredzik; valóban mindennapos; az elkövetői pedig nem őrültek. Az elkövetők csak tovább mennek egy lépéssel, és abbéli igyekezetükben, hogy behajtsák az általuk birtokolni vélt nőkön és gyerekeken a férfinak, a ház urának, a férfiúi princípiumnak “járó” hatalmat, alázatosságot, kiszolgálást és kielégülést, bevetik a fenyegetés, nyomásgyakorlás, és fizikai erő eszközeit is. 

Mindezt 2016-ban, azelőtt is és azóta is az állami intézmények és a joggyakorlat által teremtett igen kedvező feltételek mellett teszik. Pedig volt azóta áldozatok éve, ilyen-olyan munkacsoport és akcióterv - lufi lufi után. Ebből semmit nem látunk lecsapódni az érintettek mindennapos valóságában. Továbbra sem kapnak menedéket, hacsak nem tudják bizonyítani a közvetlen életveszélyt. Továbbra sem biztosított a bántalmazó férfiak távoltartása. Továbbra sem hisz a nőknek a rendőr, vagy épp lekicsinyli, vagy akár nevetségessé is teszi az ellenük elkövetett bűncselekményt, és firtatja az áldozat felelősségét az ellene elkövetett erőszakban. 

Ahol egyáltalán sikeresen elindul egy eljárás, az továbbra is évekig húzódik, ami alatt az áldozat és a gyerekek továbbra is ezüst tálcán vannak kiszolgáltatva az elkövetőnek, mert például továbbra is egy háztartásban kénytelenek élni, vagy mert a családjogi per, a büntető- és a gyermekvédelmi eljárások egymástól függetlenül, külön szálakon futnak. Ahol születik valamiféle döntés, ott továbbra is igazságtalanabbnál igazságtalanabb kimenetelű ügyekkel találkozunk. Az elkövető férfi marad a közös lakásban, majd végül a gyerekeket is neki ítéli a bíróság. Nőket bírságolnak meg, mert nem kényszerítik a gyereküket a bántalmazó apjukkal való kapcsolattartásra – mert az úgynevezett apajogi mozgalmak áltudományos elidegenítés-szindrómára hivatkozása szimpatikusabb a szerveknek, mint a tudományosan megalapozott komplex poszt-traumás stressz zavar ismerete, ami pedig elengedhetetlen lenne mindenkinek, aki erőszakkal érintett ügyekkel foglalkozik. 

Továbbra is felelősségre vonnak kiskorú veszélyeztetése miatt nőket azért, mert bántalmazójuktól, a gyerekek apjától nem tudtak korábban elmenekülni. Sőt, immár olyan áldozat is van, akit eltiltottak  pedagógusi foglalkozásától, mert nem biztosította az apai kapcsolattartást a gyerekei akarata ellenében – míg a saját gyerekeit is verő gyermekotthoni nevelő vígan maradhat az állásában.  A bántalmazó anyagi érdekeit és a jogát, hogy kapcsolatot ápolhasson a gyerekeivel, akikre korábban rá se nézett, továbbra is előbbre helyezi és jobban védi a bíróság, mint a nők és a gyerekek testi és lelki épségét, az anyagi érdekeikről nem is beszélve. [Lényegében szankció nélkül marad az az egyre terjedő gyakorlat, hogy apák elrabolják és hosszú időn keresztül elzárják a gyerekeket az anyjuktól, de a tartásdíj fizetési kötelezettségük alól fedezetelvonó trükközésekkel kibújó szülők is büntetés nélkül ússzák meg.]

De hogyan is lehetne más bármi, ha az erőszak felszámolásához és a tragikus végkimenetelek megelőzéséhez szükséges legfontosabb elemek hiányoznak? Hogy is tapasztalhatnánk javulást, ha nem kap szakszerű képzést a rendőr, a bíró, a gyámügyes, hogy megkérdőjelezze a nők és gyerekek elleni családon belüli és szexuális erőszakkal szemben elfogadó álláspontját? Hiszen ő is ebben a társadalomban nőtt föl,  s olyan üzeneteket kapott, hogy a nőknek és a gyerekeknek nem lehet hinni, hogy az erőszakra van mentség, hogy az áldozat provokál, hogy neki is milyen jót tett, hogy verte az apja. Hogyan lehetne más bármi, ha nincs politikai és legfőképp költségvetési elköteleződés egy jól működő, sokrétű és hosszútávú szolgáltatási infrastruktúra kiépítéséhez és az eredmény nyomonkövetéséhez? Hogyan lehetne más bármi, ha az állam az Isztambuli Egyezmény visszautasításával kinyilatkoztatta, és következetesen minden új lufi megszövegezésével bizonyítja, hogy nem hajlandó ezt az erőszakot annak valós társadalmi kontextusában vizsgálni, mint olyan erőszakot, ami a nemi alapú hatalmi viszonyokból és szerepekből ered – és ezáltal világossá teszi azt is, hogy nem hajlandó hatékonyan fellépni ellene? Hogyan lehetne más bármi, ha az állam nemhogy a felszámolására törekedne, hanem egyenesen szorgalmazza és aktívan segíti ezeknek az egyenlőtlen viszonyoknak a fenntartását, és például ahelyett, hogy az egyenlőségre és kölcsönösségre nevelést integrálná a kerettantervekbe, csak még mélyebben sulykolja a szexista dogmákat, és közpolitikájában is mindent megtesz a nők nyomasztásáért, szülesztéséért, visszaszorításáért a gondoskodói, kiszolgálói és függő szerepbe? 

Ez az erőszak nem esetleges, nem ‘baleset’, nem olyan, mint egy szerencsétlen botlásból eredő lábtörés. Ez az erőszak megjósolható. Mindaddig elkövetik majd, és mindaddig elszenvedik majd, mindaddig újra- és újratermelődik majd, amíg együttes erőfeszítéssel az állam, a döntéshozók és az egész társadalom táplálják a gyökerét. Nem tudjuk, hogy kik lesznek az áldozatai, de lesznek áldozatai; nem tudjuk, épp melyik nő és gyerek fog belehalni, melyik szenved majd maradandó károsodást, és melyik épül majd fel viszonylag jól abból, hogy időnként félholtra verik. Jövőre is itt fogunk állni, és olvassuk majd fel azoknak a nőknek a neveit, akik már most, ma, abban a bántalmazó kapcsolatban vannak, amiből megpróbálnak majd kilépni, vagy még nem tudnak kilépni, amikor 2021-ben megöli őket vagy a gyereküket az elkövetőjük.

Tudva ezt, nehéz motiváltnak maradni az erőszakkal szembeni küzdelemben. De sokat segítene, ha minél többen és minél hangosabban követelnétek velünk együtt, hogy legyen már ennek vége. Szálljatok be, hogy ha nem is jövőre, de legalább pár év múlva, már ne ugyanazt kelljen elmondanunk. Hanem hogy azt mondhassuk el, hogy a magyar társadalom mélyen elítéli a nők és gyerekek elleni erőszakot; hogy elege lett a szépelgő és hatástalan látszat-intézkedésekből, számon kérte a döntéshozókat és az állami intézményeket, akik nem tehettek mást, kénytelenek voltak nagyon komoly, rendszerszintű változtatásokat eszközölni. Lehessünk majd büszkék arra, hogy kiharcoltuk a nők és a gyerekek biztonságát! 

A sütik megkönnyítik a weblodal használatát. Szolgáltatásaink használatával Ön engedélyezi számunkra, hogy sütiket használjunk.
Részletek Ok