Még dolgoznak a fiúk az Isztambuli Egyezményen

Még dolgoznak a fiúk az Isztambuli Egyezményen
Részt vettünk az Igazságügyi Bizottság mai ülésén, amelyen napirendre került Szelényi Zsuzsanna (független) és Dr. Szél Bernadett (LMP) és három másik párttársának közös határozati javaslata, hogy „Az Európa Tanács nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló Egyezményének” (Isztambuli Egyezmény) ratifikálása kerüljön megvitatásra a Parlamentben. Az Egyezmény összetett intézkedéseket ír elő a nők elleni erőszak áldozatai és gyerekeik védelmére, a témával kapcsolatba kerülő szakemberek képzésére és az erőszak megelőzésére. Többek közt hatékony áldozatvédelmi intézményrendszert kell a ratifikáló államoknak kialakítaniuk, hogy a bántalmazott nők tudjanak hova menekülni. Ennek hiánya Magyarországon évente több, mint ötven nő életét követeli. Magyarország 2014 márciusában, közel három éve írta alá az Egyezményt, aminek egész addig, amíg a ratifikálás meg nem történik, csak szimbolikus értéke van.
 
Az ülésen hét tag volt jelen a tizenhárom fős, egyébként kizárólag férfiakból álló bizottságból (a Fidesz-KDNP jelenlevő négy képviselője négy további, jelen nem lévő képviselőtársuk nevében is szavazott). A javaslatot Dr. Bárándy Gergely (MSZP), Dr. Staudt Gábor (Jobbik) és Dr. Apáti István (Jobbik) támogatták, a kormánypárti tagok – valószínűleg a nagy érdeklődésre tekintettel „nem” helyett - tartózkodtak, így az Egyezmény ratifikálásának parlamenti megvitatására továbbra is várnunk kell.
 
Az ülésre Szelényi és Szél behoztak néhány Néma Tanút. Ezek a piros bábuk az elmúlt év egy-egy halálos áldozatát képviselik. Az ülés elnöke, dr. Rubovszky György (KDNP) eltávolíttatta a bábukat, és „közjátéknak” nevezte a behozásukat, így a Tanúk a terem előtt várták, hogy a bizottsági tagok megvitassák, miért nem időszerű még a hozzájuk hasonló sorsú nők életét hatékonyabb védelemben részesíteni.
 
Szelényi és Szél javaslatukat felvezető hozzászólásaival kezdődött a napirendi pont megvitatása. Miközben beszéltek, Dr. Vas Imre hangosan hőbörgött a mellette ülő titkárnak azon, hogy hihetetlen, hogy mindig azt a látszatot akarják ezek kelteni, hogy csak a férfiak az elkövetők és a nők az áldozatok. (Érdemes megjegyezni, hogy ahogy az az ülést megelőző tüntetésen is elhangzott, a bántalmazott nők védelmének biztosítása nem jelent semmiféle hátrányt a bántalmazott férfiak számára, akik egyébként a kapcsolati erőszak áldozatainak csekély százalékát teszik ki.) Ezek után Vas és Répássy hangzatos hozzászólásokban elmondták, hogy Szelényi és Szél felesleges politikai PR-akciója az, hogy az Isztambuli Egyezmény ratifikálásának kérdését újra és újra felvetik, hiszen a kormány egyetért az Egyezménnyel; ne feledjük, hogy azt ez a kormány írta alá, és ez a kormány volt az is, amelyik önálló büntetőjogi tényállássá tette a kapcsolati erőszakot.
 
A felszólaló fideszes politikusok arra hivatkoztak, hogy egyszerűen nincs még itt az ideje a ratifikálásnak, hiszen az Egyezmény széleskörű követelményeket támaszt, amikhez először meg kell teremteni a szükséges körülményeket. Amit kívülről nem látni, mondták, az az, hogy a kormány ezeknek a körülményeknek a megteremtésén szorgosan dolgozik már az aláírás óta, és ebben a ratifikációt sürgető javaslatok nem segítenek. Ezekből az előkészületi folyamatokból azonban semmit nem lehet látni – később kiderült, hogy Szél Bernadett kikérte a kapcsolódó munkacsoport üléseinek jegyzőkönyveit, amelyek ismeretlen okokból és érthetetlen módon titkosítva lettek, így ezekből nem derült ki semmi. A témával foglalkozó, áldozatsegítő és szakértő civil szervezetek sem lettek meghívva az elmúlt évek során semmilyen, az Egyezmény ratifikálásának előkészítését illető konzultációra a kapcsolódó munkacsoport által, ami arra enged következtetni, hogy valószínűtlen, hogy számottevő lépések történtek volna. Ezek a szervezetek ugyanis szakpolitikai és áldozatsegítői ismereteik, tapasztalataik és javaslataik ismertetésével rendszerint részt szoktak venni ezekben a folyamatokban, amikor kézzelfogható lépésekre kerül sor. Ahhoz, hogy az Isztambuli Egyezményben foglaltak megvalósulhassanak, és az ehhez szükséges intézmények rendelkezésre álljanak, az államnak valóban lépéseket kell tennie, de a homályos előkészületek nem előfeltételei sem a Parlamenti vitának, sem a ratifikálásnak, sőt: épp a ratifikáció teszi majd valóban számonkérhetővé az Egyezményben foglaltak megvalósítását.
 
Felszólalt Bárándy Gergely is, aki megjegyezte, hogy az Egyezmény önmagában nem elég a kapcsolati erőszak megszűntetéséhez, mert az nagyon komplex jelenség, ami összetett intézkedéseket és folyamatokat igényel, és ezt jó, ha a jelenlévő civilek is számításba veszik. Természetesen a jelenlévő civilek ezt maguktól is pontosan tudták. Mindemellett Bárándy támogatását fejezte ki a javaslattal kapcsolatban. Bárándy továbbá emlékeztette a fideszes képviselőket, hogy a kapcsolati erőszak mint önálló büntetőjogi tényállás 2012-es elfogadása nem a Fidesz áldozatvédelmi elhivatottságának, hanem annak a szerencsés véletlennek köszönhető, hogy az egyébként éjjelre eldugott parlamenti napirendi pont megvitatása folyamán Varga István fideszes képviselő azt találta mondani, hogy ha a nők rendesen, eleget szülnének, akkor nem érné őket erőszak. A tényállást annak köszönhetjük, hogy Varga megszólalása elég közfelháborodást váltott ki ahhoz, hogy a kormány ne tudja az (egyébként állampolgári kezdeményezésre, aláírás-gyűjtés következtében napirendre tűzött) javaslatot eltussolni. Bárándy arra is kitért, hogy nem csak a Fidesz büszkélkedhet a nők elleni erőszakkal kapcsolatos előrelépésekkel, hiszen 2007-ben az MSZP kormányzása alatt került elfogadásra a zaklatás, mint tényállás. A jelenlevő civilek örömmel és meglepetéssel vették tudomásul Bárándy felszólalását a nők elleni erőszakkal kapcsolatos jogalkotás szükségessége mellett, mert a korábbiakban (még kormánypárti képviselőként) a politikus nem éppen ezen a szakmai állásponton volt. Azt is kénytelenek vagyunk megjegyezni, hogy a zaklatás tényállás végső formája, csakúgy, mint kapcsolati erőszak tényállásé, nem kevés kívánnivalót hagy maga után áldozatvédelmi szempontból és igen távol áll a hatékony jogvédelemtől.
 
Bárándy megszólalásának leglényegesebb pontja azonban az volt, hogy indítványozta, hogy a Bizottság hívja meg az igazságügyi minisztert, hogy az számoljon be azokról a titokzatos, de állítólag széleskörű előkészületi folyamatokról, amelyre az Igazságügyi Bizottság fideszes tagjai hivatkoznak. Mint kiderült, egy ilyen meghívásról nem szavazással kell dönteni, hanem a Bizottság egyötödének írásos kérelmére tud megtörténni. A tizenháromtagú bizottság esetében ez három tagot jelent. Bárándy és a két jobbikos politikus jelezte, hogy ennek megfelelően még ma kérelmet fognak benyújtani, így remélhetőleg mihamarabb megtudhatjuk majd, mi mindent készített elő a ratifikáció körülményeinek megteremtéséért a vonatkozó munkacsoport az elmúlt, közel három évben.
 
Szelényi és Szél zárómegjegyzéseivel végződött a napirendi pont megvitatása. Mivel a kormánypárti politikusok a vita során arra is felhívták a figyelmet, hogy több ország is van, akik már aláírták, de még nem ratifikálták az Egyezményt, és ezek között az országok között olyat is találunk, amire biztos nem mondaná senki, hogy elhanyagolja a nők biztonságát, Szél és Szelényi zárómegjegyzéseikben erre is kitértek. Szelényi hangsúlyozta, hogy a kormányzati politikai szándék meglétére kellene bizonyíték; míg valóban sok országban vár ratifikálásra az Egyezmény, ezek közül sok már az Egyezmény ratifikálása nélkül is rendelkezik szükséges áldozatvédelmi intézményekkel, míg Magyarországra ez nem jellemző. Más országok abban a tekintetben kevéssé lényegesek, hogy az Isztambuli Egyezmény ratifikálása Magyarországon hogyan halad és az Egyezmény itthon milyen szerepet tölt be. Itthon pedig az a helyzet, hogy a ratifikálás végre megadhatná a lökést az intézményrendszer kiépítésére és számonkérhetőséget nyújtana. Szelényi úgy találta, hogy az Isztambuli Egyezmény ratifikációjának szorgalmazását PR-akciónak titulálni azt mutatja, hogy a hozzászólók nem értik, a bántalmazás valódi probléma, ami emberek mindennapi életére van hatással. Szél rámutatott, hogy ezen felül is ironikus a PR-akciók szidalmazása egy olyan párt részéről, ami nemrég folytatott le állami kasszából egy borzasztóan költséges, széleskörű és teljesen öncélú menekültellenes kampányt. A zárómegjegyzések során derült ki az, hogy Szél kikérte a Nőkkel Szembeni Erőszakkal Foglalkozó Munkacsoport üléseinek jegyzőkönyveit. Ezek titkosításával kapcsolatban Szél jelezte, hogy indoklást fog kérni a Nemzetbiztonsági Hivataltól. Szél arra is felhívta a figyelmet, hogy hosszú évek után végre eljutottunk oda, hogy a nők elleni erőszakot közfelháborodás övezi, a bántalmazási ügyek már elérik a társadalmi ingerküszöböt, és ehhez a kormánynak ideje lenne felzárkóznia.
 
Elhangzott az ülésen, hogy a kormány 2.8 milliárd forintot fordított a bántalmazott nőket és gyerekeiket ellátni hivatott krízis-központokra. Arról nem is beszélve, hogy ez a költség hogyan viszonyul az ennél sokkal kevésbé sürgető ügyekre elköltött milliárdokhoz (úgyis mint közel 7 milliárd a Budapest 2024-re, 7 milliárd a Budai Vár csinosítására, 17 milliárd a kvótakampányra), a témával foglalkozó civil szervezeteket nagyon érdekelné, hogy ez az összeg pontosan hogyan került felhasználásra, vagy hogyan kerül majd felhasználásra, mert tapasztalataink és a rendelkezésre álló adatok szerint a krízis-központok férőhelyeinek száma mélyen a szükséges alatt van, így jelenleg a bántalmazott nők többségének a gyerekeikkel együtt a hajléktalanság és a folyamatos kínzás elviselése között kell döntenie. A krízis-menhelyek minősége és felszereltsége is elkeserítő, ami a 2.8 milliárdos összeg hallatán nem indokolt.
 
A napirendi pont megvitatása után a sajtónak Vas (Fidesz) azt nyilatkozta, hogy általában öt évbe telik az aláírt egyezmények ratifikálása bárhol, így az, hogy még nem jutottunk el ehhez, igazán nem rendhagyó. Megragadnánk az alkalmat, hogy rámutassunk, az Egyezményt eddig ratifikáló országokban az aláírástól számítva ez 1-3 évet vett igénybe.
 
A három év alatt, ami „Az Európa Tanács nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló Egyezménye” (Isztambuli Egyezmény) aláírása óta eltelt, és amíg a kormány állítólag az Egyezmény ratifikálásának előkészítésével foglalatoskodott, több mint 150 magyar nőt gyilkolt meg a partnere vagy volt partnere. Ezeknek a nőknek nem kellett volna meghalnia: ha valódi lépések történtek volna, és megfelelő intézményrendszer működne Magyarországon, sokan közülük még ma is élnének, és rengeteg nő és gyerek, aki rettegésben él, segítséget kapna abban, hogy a testi és lelki épségüket folyamatosan veszélyeztető terrorhelyzetből biztonságba kerüljön.
 
Az Igazságügyi Bizottság ülésén az ezt megelőző napirendi pont kapcsán – nevesen az Alaptörvény hetedik módosítása és a „terrorveszély” kapcsán – nagy szerepet kapott a nemzetbiztonság témája. Magyarországon az elmúlt években 0 személy halt meg külföldiek által elkövetett terrorcselekmények következtében, míg legalább 150 személy halt meg kapcsolati terrorizmus következtében, és százezrek élnek mindennapos fenyegetettségben. Jó volna a prioritásokat úgy rendezni, hogy azok az állampolgárok, akiknek a biztonsága valóban, a jelen pillanatban is fenyegetve van, mihamarabb figyelmet kapjanak az államtól. Az Isztambuli Egyezmény ratifikációja kötelezné az államot, hogy az ehhez szükséges alapvető lépéseket megtegye.
 
Az Isztambuli Egyezmény nem hivatalos fordítása itt érhető el.