Az utolsó bekezdés világossá teszi, hogy ez a cikk fõ vonulata: "A kritikus nõszervezetek viselkedése azt mutatja, hogy sem vitázni nem akarnak, sem a többiek szempontjait, érveit figyelembe venni. Kompromisszumokra sem hajlandók, erõbõl, ellentmondást nem tûrõen szeretnék véleményüket érvényesíteni, mint az igazság letéteményesei, akik egyedül alkalmasak szolgáltatások nyújtására is. Éppen ez az a magatartás, amit az erõszakot elkövetõknél joggal kifogásolnak, és aminek haladéktalanul véget szeretnének vetni".

Herczog szociológusként jegyzi írásait. Ennek ellenére rendszeresen pszichológiai kategóriákban értelmezi a vele szakmailag vagy ideológiailag egyet nem értõk álláspontját. Tudni véli, hogy alulírottak, "a kritikus nõszervezetek", mit éreznek (sértõdöttek, haragosak stb.), mik a szándékaik és motivációik ("nem akarnak", "sem hajlandók", "szeretnék" stb.). Az érzelmi alapú címkézés még a személyek közötti konfliktusokban is kockázatos módszer. Társadalmi, politikai, szakmai kérdésekben pedig úgy befolyásolja a közvéleményt, hogy a köztudatba már beivódott sztereotípiákra - a kielégületlenségük, frusztrációjuk, megbántottságuk miatt úton-útfélen perpatvart keresõ amazonok képzetére - épít. Ezt a manipulációt nehezen láthatja át az állampolgár, ha nincs tudomása arról, hogy a vita nem magánszemélyek, hanem két eltérõ érdeket képviselõ lobbicsoport képviselõi között folyik.

Ennek fényében vennénk most sorra Herczog fentebb idézett állításait:

A nõszervezetek értelemszerûen kritikusak. Személyekrõl szólva negatív kicsengésû, ha valaki kritikus vagy nem hajlik a kompromisszumokra. Nem úgy a társadalmi felvilágosítást, köztudatformálást és lobbitevékenységet is folytató civil szervezetek esetében, ha álláspontjukat következetesen képviselik. A jogalkotás befolyásolása érdekérvényesítéssel, nyomásgyakorlással, nyilvánossággal és ezerféle más - jogszabályba nem ütközõ - módszerrel mindmáig a civil szektor, más néven a nem kormányzati vagy érdekképviseleti szervezetek alanyi jogosultsága. E módszerek között kiemelkedõ helyet foglal el a bírálat és a társadalmi vita kezdeményezése.

Évek óta vitázunk többek között Herczoggal és a jogalkotókkal is arról, hogyan kellene a családon belüli erõszakot kezelni. 2008. november végén is vitatkoztunk az Igazgatási és Rendészeti Minisztérium (IRM) képviselõivel, amikor konzultatív szerepet biztosítottak számunkra a törvény elõkészítésében. Az elfogadott törvényben nem érvényesült az álláspontunk. (Errõl lásd alább.)

A jogalkotás területén a különbözõ vélemények figyelembe vétele és a kompromisszumok kötése nem egyik vagy másik lobbicsoport feladata, hanem a döntéshozóké. Ez történt a most elfogadott törvény esetében is. Ennek nem kell arra késztetnie bennünket, hogy változtassunk álláspontunkon, amit egyébként bármikor megteszünk, ha eddig ismeretlen szakmai érvek vagy tények meggyõznek bennünket.

Mindezt természetesen úgy is le lehet írni - bár ez inkább hangulatkeltés -, hogy "sértõdöttséggel" vagyunk tele, hogy "erõbõl, ellentmondást nem tûrõen" szeretnénk "érvényesíteni" véleményünket, "mint az igazság letéteményesei".

Mint kormányzati összeköttetésekkel nem rendelkezõ és politikailag elõnytelen helyzetben lévõ lobbicsoportnak, a kritikán és a vitán kívül milyen más hatalmunk vagy eszközünk lehet arra, hogy ne tûrjük el, ha a szakmai szempontjaink nem jutnak érvényre? Vajon van-e más feladatunk, mint "munkaköri leírásunknak" megfelelõen továbbra is bírálni a szerintünk kritikára szoruló törvényeket? Ehhez képest egyenesen bizarrnak tartjuk a cikk záró gondolatát, amelyben Herczog egyenlõségjelet tesz a törvényt kritizáló szervezetek és a partnerüket szóban vagy bármilyen más módon bántalmazó férfiak viselkedése közé.

Külön szeretnénk kitérni a Herczog által említett szolgáltatásokra. A pártérdekek mellett két egymással ellentétben álló szakmai érvrendszer jelenik meg a családon belüli erõszak kezelése és törvényi szabályozása területén. Az egyik a témával évtizedek óta foglalkozó nõi jogi civil szervezeteké, miszerint a partnerkapcsolaton belüli erõszak nem egyenlõ felek harca, abban tipikusan az egyik fél, elsõsorban a férfi követ el erõszakos cselekményeket a másik fél kárára. Így ez leginkább jogi - emberi jogi - kérdés, nem elsõsorban életvezetési, pszichológiai vagy szociális probléma. Ennek megfelelõen az állam korlátozott forrásait elsõsorban az áldozatok védelmére kell költeni. Ugyanezen az állásponton állnak az e témában megnyilvánuló nemzetközi szervezetek is, úgy mint az Európa Tanács és különbözõ ENSZ-szervek. Szerintünk nemcsak hogy nem hatékony, hanem veszélyes is az erõszakos férfit és az erõszakot elszenvedõ partnert találkozásra kötelezni és együtt segíteni õket. A távoltartás lényege éppen az, hogy a nõ védelme érdekében ne kelljen találkozniuk. A másik álláspont szerint a családon belüli erõszak életvezetési probléma, két többé-kevésbé egyenlõ fél közötti konfliktussorozat, kommunikációs nehézség. Ezért nem annyira a büntetõjog eszközei, mint inkább a békítés segíthet, és az elkövetõkkel ugyanúgy - ha nem hangsúlyosabban - kell foglalkozni, mint a sértettekkel.

Ez a vita, amely évek óta folyik, és amelyben nemcsak két elvi álláspont ütközik, elsõsorban arról szól, hogy milyen szolgáltatásokra költsenek állami pénzeket. Nem igaz Herczog azon állítása, hogy: "Az érintett nõszervezetek vitatják, hogy szükség lenne olyan szolgáltatásokra, amelyek segítenek az erõszak elszenvedõinek és okozóinak a történtek feldolgozásában". Mi szorgalmazzuk az elõzõ bekezdésben kifejtett szempontokból és a Magyarország által aláírt nemzetközi egyezményekbõl következõ szolgáltatásokat. A megelõzés szükségességét sem kérdõjelezzük meg, pusztán a sorrenddel nem értünk egyet. Annyit állítunk, hogy minden intézkedés elõfeltétele az áldozatok hatékony védelme és ellátása, ezért elsõ lépésként ennek jogi rendezése a feladat.

Herczog a mediációs lobbi kiemelkedõ képviselõje és a "családi csoportkonferenciát" Magyarországon bevezetõ és gyakorló Család, Gyermek, Ifjúság Egyesület elnöke. A családi csoportkonferenciát - Herczog többször és több helyen nyilvánosan elhangzott, de dokumentumokkal alá nem támasztott állítása ellenére - nagyon kevés országban használják, ott is azzal a megszorítással, hogy a családon belüli erõszak esetében ellenjavallt. Ennek ellenére Herczog következetesen egyenlõségjelet tesz a mediáció, a családi csoportkonferencia és a családon belüli erõszak megoldása közé. Nemzetközi viszonylatban példátlan helyzet, és a lobbizás talán eddig legnagyobb sikertörténete, hogy ezt egy országgyûlés egy az egyben elfogadja, törvényben a távoltartás mellé rendelje, és ezt a szolgáltatást kötelezõvé is tegye a bántalmazott fél számára. Mi természetesen nem az általunk évek óta szorgalmazott távoltartást ellenezzük, hanem ez utóbbit: a bántalmazó eltávolítása helyett õt a bántalmazott nõvel újra összezáró, és a bántalmazottat ezzel újra veszélynek kitevõ közvetítés elõírását.

Fentieken túl is több nyitott vitakérdés merül még föl a családon belüli erõszak kezelése kapcsán. Például a bántalmazókkal való foglalkozás kérdésében is két alapvetõen eltérõ álláspont létezik. Az egyik a bántalmazók problematikáját azok szexista szemléletmódjában jelöli meg. A másik érzelmi, életviteli és kommunikációs problémákról beszél. Herczog ez utóbbi iskola híve, így nem meglepõ, hogy a haragmenedzsmentet tartja a jó módszernek a bántalmazókkal való foglalkozásra. Ezt a vitát Nyugaton már rég lezártnak tünteti fel, s ezzel megintcsak nem szolgálja a szakmai vitát, mint ahogy azzal sem, ha a családon belüli erõszakkal foglalkozó nõszervezeteket aazért bírálja, mert élnek az egészséges társadalmi és szakmai vita továbbvitelét biztosító bírálat jogával.

FIONA Alapítvány

Inter Alia Alapítvány

NANE Egyesület

PATENT Egyesület

Stop-Férfierõszak Projekt

Ultra Ibolya Feminista Akciócsoport